Egyelőre nem megy csak úgy itthon lenni. Egyedül. Ilyenkor mindig jönnek a nehéz gondolatok és nehéz érzések. Bár már ritkábbak.

Minden nap egy újabb ráeszmélés arra, hogyan lehetne jobban csinálni D-vel. Tegnap azon a mondatán gondolkoztam D-nek, amit a kiszállásról mondott mit vár tőle: "felszabadult leszek". Nagyon fájt, de sejtettem mire gondolt. D-nek, ha úgy vesszük nagyon jó élete volt eddig velem, megvolt mindene, biztonságban volt és szeretetben. Látszólag. D egy aranykalitkában élt. Amire vágyott, azt megkaphatta, sőt még többet is, de igazából semmiért sem kellett küzdenie, semmire sem kellett félretennie, megdolgoznia. Így semmit sem érezhetett igazán magáénak. D talán nem is saját életét élte, hanem az én életem. Azt az életet, amit szerintem egy tökéletes házasságban egy tökéletes nőnek élnie kell. D munka után nem járt el sehová sem, finomakat főzött, takarított, gondoskodott rólam. És egyszer csak robbant a bomba D-ben, hol is vagyok én? Mindenhol és sehol. Hiszen minden D-ről szól, de igazából semmi az igazi D-ről. És D elkezdett bulizni, ahonnan igenis felszabadultan jött haza, majd bűntudata volt, hogy engem egyedül hagyott egy estére. És elment még többet bulizni, és még inkább bűntudata lett. És ezt nem lehet sokáig csinálni. És jött A is, aki mellett ez a bűntudat nincs. Fájt, hogy a feleségem semmibe vesz, pedig ez nem volt igaz. Örülnöm kell, hogy a feleségem végre önmaga lehet a bulizások, új barátok által. Lázad, mint a kamaszok szoktak a szüleik ellen, mikor keresik az identitásukat. D is újra keresi az identitását, hiszen a Marcell-féle tökéletes nő identitását erőltettem rá - tudat alatt. Tényleg örülök annak, hogy a feleségem újra olyan lehet, mint mikor beleszerettem. De ő most talán haragot is érez irántam, dühöt. De valójában magára dühös, hogy hagyta magát. Szeretném ezt elmondani neki, ahogyan azt meg is próbáltam, de ő csak ellenkezett, különösen, hogy dolgozzunk a házasságunkon. Így utólag már értem. Mondjuk miért is akarna, nincs olyan lelki állapotban, el kell engednem kicsit, hogy önmaga lehessen, a felszabadultságát megtalálja. És fel kell tennem a feleségemnek a kérdést minden hónapban: "Azt az életet éled, amiről korábban álmodtál?"

De lázadni nem elég, nem elég tudnia, miből van elege. Mert valójában nem belőlem, hanem egy helyzetből. Ezt sokszor mondtam is a feleségemnek, hogy nem a házasságunkból akar kilépni, hanem a helyzetből. Mindannyiszor süket fülekre találtam. Érthető módon. A lázadó kamasz is mielőbb el akar költözni otthonról, mondjon bármit is a szülő. Segítenem kell a feleségemnek, hogy tudja, kivé akar válni, találja meg a saját céljait és értékeit, amik mentén élni szeretne. De az is biztos, hogy ezt nem tolhatom kizárólag rá. Nekem is rugalmasnak kell lennem, és a saját céljaimmal is tisztában kell lennem. Ha tudjuk már kik vagyunk, na akkor újra együtt, új alapokra helyezni a házasságunk. Hosszú út, de biztos út ez. Hogy is mondhatnám ezt el neked, D?

Hidd el van az egyéni szabadságnak és a közös szeretetnek egy megfelelő együttállása, ami mellett igazán boldog lesz a házasságunk.

Félek attól, ha ezekről későn beszélek veled, akkor már túl késő lesz helyrehozni mindent. Félek attól is, ha túl korán, akkor elijesztelek még inkább.

Tegnap találkoztam egy volt főnökömmel, aki lényegében pont ezért költözött el a feleségétől. Önmegvalósítani. 4 hónapot laktak külön. Azóta újra együtt, de már úgy, hogy az önmegvalósításban is remekelnek, és a házasságukkal is össze tudták hangolni. Valahogy nekünk is ez kellene. De ott a lakás kérdése. A hónap végén alá kellene írni a végleges adásvételi szerződést úgy, hogy beviszem a bankba és a lakástakarékpénztárba is. Szeretném a feleségemmel együtt megvenni a lakást most, hogy ez a célegyenesbe kezd érkezni. De szeretném azt is, ha D tudná, biztonságban van, szeretem. Ez a lakás, a közös nyíregyházi élet nem kényszer, csak egy lehetőség. Ha úgy van, akkor eladjuk a lakást, vagy kiadjuk bérbe és máshol élünk együtt. De lehet erről is még korai beszélgetnünk. Vajon tényleg meddig várjak.

Állítólag reggel a legjobb írni, mikor még megvan az összes gondolatom, emlékszem arra mit álmodtam. És most emlékszem rá mit álmodtam: D szüleinél töltöttük az éjszakát, úgy mint régen. Apukája pedig reggel észrevette, hogy már fent vagyunk és odajött hozzánk. Elmesélte, hogy a házasságban igenis lesz olyan időszak, mikor elmúlik majd a csók is, szürke lesz minden nap, de ezt  fel fogja váltani az, mikor újra egymásra találunk. Szedjük össze magunkat, mi egy házaspár vagyunk, ez nem csak egy tiniszerelem.

Este pedig megnéztem a Good Will Huntingot. Igazán D-re ismertem Willben. Aki nem ismeri a sztorit annak ajánlom, hogy nézze meg a filmet. De azért szemezgetek párat:

• "Viharban bármelyik kikötő megteszi." Bár ezt a profnak mondták, de ugyebár A-k jönnek és mennek az életben. Neked kell eldöntened mennyire vagy stabil, hogy dacolsz a viharral és a tengeren éled túl, vagy ha viharban a házasságod, akkor mindegy kinél, de valakinél kikötsz inkább, mintsem szembenézz a helyzettel.
• "Kezdj el beszélni magadról. De nem mersz, mert félsz, hogy miket mondanál ki magadról." D érzéseiről, az ő legbensőbb világáról nem tudok sokat, talán ő sem, mert tényleg fél szembenézni ezekkel a félelmeivel. Pedig, ha tudná, bennem mennyi félelem van, de igyekszem nem ezek elől menekülni egész életemben, hanem bízni a pozitív jövőben, magamban, magunkban, remélni a holnapot. Na jó, menekülök én is azért sokszor.
• "... talán ő hisz tökéletesnek, és nem akarod, hogy csalódjon. Így leélheted az életed anélkül, hogy igazán megismertél volna valakit." Kedves D, igen, tökéletesnek hiszlek téged. Az összes hibáddal együtt. De én sem vagyok tökéletes, viszont te hihetsz engem tökéletesnek. Mert egymásnak tökéletesek vagyunk. Vagy legalábbis lehetünk, ha nem menekülünk a házasságunkban.
• "Sose lesz lelki társad, ha félsz megtenni az első lépést. És azért félsz, mert csupa negatívumot látsz a jövőben." No igen. Egy kapcsolat az első szakaszában működhet magától, de előbb-utóbb valamilyen konfliktus érkezik. És meg kell tenni azt a lépést, hogy ez megoldódjon. Nem a negatív jövőtől kell félni, hanem a pozitív megoldást remélni és tenni érte.
• De az abszolút kedvenc az tényleg a "Nem a te hibád". És valóban, D: ez nem a te hibád. Nem a te hibád ahol most vagyunk. Bárcsak megnéznéd a filmet és te is elgondolkodnál rajta. Nem a te hibád, így neveltek, neked ez a nehéz hátizsákod amit otthonról hozol, vagy az élet aggatott rád. Ugyanúgy, mint Willnek a szorongás és a menekülés. Ez a könnyebb út. Értsd meg, hogy nem a te hibád ami történt. Nem haragszom, mert tudom, miért tetted. És mert szeretlek. Fáj, nagyon fáj, persze. De akkor is tudom, hogy nem a te hibád. Nem bántani akarsz, nem... Neked is nehéz, talán te is ki akarsz ebből törni.

Ennyit Willről. Egy kicsit sírtam, de tetszett, hogy végül happy end lett.

A munka nehezen megy, nehéz koncentrálni rá. Különösen, hogy D reggel írt, hogy vagyok. Órákig nem tudtam neki mit válaszolni rá. De aztán végül kis semmiségekről egészen jól elbeszélgettünk napközben. Ezt én nem értem. Persze, nem tartalmas beszélgetés, meg kisebb-nagyobb kihagyásokkal. De én ilyenkor elkezdek reménykedni. Összebújtunk az utolsó közös esténken a költözésed előtt. Éjszaka többször is arra ébredtem, hogy hozzám bújsz, magadtól, nem kértem. De annyira ölelsz, szorosan, hogy felébredek rá. Reggel pedig puszival váltunk el, és mondtuk egymásnak, hogy "szeretlek". És igen, szeretlek, szeretném, ha ugyanígy összebújnánk és nem félnénk, hanem az érzéseinket mutatnánk ki, beszélnénk róluk, ahogyan Will is végül nem menekült már, hanem hitt magában.

Rossz férjed voltam. Jó ember voltam veled, de mint férjed nem tettelek igazán boldoggá. Pedig ezt az egy  dolgot fogadtam meg magamnak: A Cicabogár legyen a legboldogabb feleség a világon! No, de ott egy "legyen" egy feltételes jövő. Úgyhogy akkor ezt most javítsuk egy kicsit meg. A célom, hogy D ezt mondja magáról: Igazán boldog feleség vagyok, akit a férje igazán boldoggá tesz!

A közös célunkat is tönkretettem. A közös célunk, a boldog életünk fizikai tere, a lakás már csak az én célommá vált. Egy kellemes fizikai tér megteremtése vált a célommá, nem az, hogy szeressem a feleségem. Sajnálom, igazán nagyon sajnálom drága Cicabogárkám, hogy ezt nem vettem időben észre. És igen, nem hallgattam a női érzésekre sem, melyek néha-néha azért jelezték felém részedről, hogy foglalkozzam veled. És nem mertem elmesélni az én érzéseim sem, hogy milyen szörnyű az, hogy éjszakánként csak várlak haza, nem is alszom rendesen. Miközben azt gondolom magamban és távolítalak el magamtól, hogy az én feleségem nem ilyen. Nem akartalak megérteni, csak a saját sértettségemmel foglalkoztam.

Ki kell tudnom mondanom félelem nélkül az érzéseim feléd. Akkor kezdjük most ezzel: szeretlek! Ezek sokak számára csak buta félelmek lesznek, de nekem azt jelzik, mennyire csodás is vagy, milyen lenne nélküled, mással:

Vajon fog annyira finomakat főzni?

Vajon értékelni fogja, hogy a bauxitot meg lehet nyalni?

Vajon érdekelni fogja, mikor a karsztbokorerdőkről mesélek?

Vajon érdekesnek találja, ahogyan a házakról, terekről, városokról mesélek?

Vajon lesz annyira gyönyörű, mint te?

Vajon kíváncsi lesz annyira, mint te?

Vajon fog annyira bújni hozzám, mint te?

Vajon meghallgatja a terveimet az életben? És társam lesz ezekben annyira, mint te?

Vajon eljön velem Albániába?

Vajon kapok tőle kis cetliket, hogy szeret?

Vajon meg lesz benne a gyermeki rajongás felém?

Vajon tudom őt ennyire szeretni?

Vajon látom őt ennyire csodalatosnak?

De ki kell mondanom azt is, hogy iszonyúan félek az egyedülléttől én is. De nem engedhetem át az irányítást a félelmeimnek többet, ha jó férjed akarok lenni. A szeretetem kell, hogy irányítson, ami nem fél felvállalni azt sem, hogy néha nem értek veled egyet, de attól még te vagy nekem a legfontosabb. És az, hogy jól szeresselek.

El kell, hogy engedjelek néha. A szabadságod, azt, hogy csak magadra figyelhess, meg kell adnom neked, hogy fel tudj töltődni.

Nekem is fejlődnöm kell folyamatosan, hogy mindig méltó és igazi társad lehessek. És nem mellesleg izgalmas maradhassak számodra. Szeretem, mikor izgalmasnak látsz, nekem ez egy igazán férfias érzés.

Érdekes az embernek a párján elgondolkozni, hiszen másban könnyebben észrevesszük, hogy milyen démonokkal küzdhet minden nap, mint magunkban. Könnyebb homokba dugni a fejünket, és nem belegondolni ezekbe. De igazából pont olyan párt választunk magunknak, akinek olyan nehézségei vannak az életben, mint nekünk. Úgyhogy, kedves D, mikor úgy tűnt, hogy elemezlek téged a magam suta módján az nekem, rólam is legalább annyira szólt.

Felkelni az igazán nehéz. Nincs miért, így érzem. Nagy a csend, nem történik semmi sem, nincs ki sminkeljen, hajat vasaljon, vagy épp ruhát. Senki sem kérdezi meg, kérek-e egy kávét, vagy, hogy mit vegyen fel aznap.

Tegnap volt egy nagyon jó beszélgetésem öcsémmel. Ezek mindig jók, nagyon sok dologra rávilágítanak magammal, de D-vel kapcsolatban is. Kezdem megérteni D-t, de nagyon hiányzik is. A legmarcangolóbb az, hogy tudom, mit és hol rontottunk el, és azt is tudom, hogyan lehetne megjavítani és a jövőben elkerülni. De ezt D-nek nem tudom, hogyan mondhatnám el, mikor ő most máshol jár.

D gyerekkora, ahogyan én tudom, és aztán felnőttkorában ki tudja mi került még az ő batyujába, amit minden nap magával hordoz.

• D-t szerették a szülei, de apukája külföldön dolgozott egy ideig, anyukája pedig egyedül nevelte a húgával így,
• sokszor kellett a húgára vigyázni, gondoskodni róla,
• ahogyan nekem lejött az elmondások alapján, szeretetteljes de mégis szeretethiányos gyermekkori légkör, mivel a húga kapta a több szeretetet,
• az előzőekből fakadóan önértékelési problémák, vajon leszek elég jó? D sok mindenbe belekezd, de félbe hagy. Talán félelem a kudarctól?
• D okos, így ő csak jól csinálhatja. Ha jól csinálja, akkor nincs dicséret, hiszen ez a természetes, de ha rosszul, akkor jönnek a kemény szavak.
• D el sem hiszi, ha azt mondom neki, ő mennyire csodálatos nekem, mert nem tanulta meg ezt elhinni. Soha senki nem tartotta őt ennyire csodálatosnak (legalábbis gyerekkorában, mikor ez kialakul benne, akkor nem). Önmarcangoló: pozitív énképre való törekvés, de mégis belül ezek a régi sémák jönnek elő,
• örökös szorongás és menekülés, hogy mindent jól csináljon, és ami már nem jó onnan menekülni kell.

D-nek nagyon fontos, hogy szeressék, hogy ezt minden nap érezhess. D-nek fontos, hogy ne csak a szeretet érezze, hanem a biztonságot és a támogatást is a visszacsatolások révén. Nincs baj, ha valami nem úgy történik, ahogyan az tervezve volt, de az igen is nagyon jó, ha úgy történik, ahogyan tervezve volt. Viszont D nem hiszi el, hogy lehet annyira csodálatos, hogy ezt bárkitől is megkaphassa. Ördögi kör. Pedig tényleg annyira csodálatos.

Mikor nekem a közös lakásunk lett a mindenem, azzal D úgy érezhette, megcsalom őt, már mást szeretek. És elindult ez a negatív spirál. A valamit elrontottam érzés, a "hiszen én alapvetően mindent elrontok" gondolatok. Még, ha eleinte tudat alatt is. D talán pont ezért is imádja az optimizmusom, mert annak az eredménye mindenképpen valami jó. De azzal, hogy nem fejeztem ki D felé a szeretetem az ő nyelvén - mert hiszen a saját otthon tökéletesítése a szeretetem kifejezése volt, csak nem erre volt szükség - elkezdtünk távolodni egymástól. D-nek pedig szüksége volt a szeretetre, a pozitív énkép fenntartására. Itt pedig előkerülnek a sémák, hogy oldotta meg ezeket régebben D? Nem tudom, ilyenekről nem beszélgettünk. Azt tudom, hogy szerelemből szerelembe ment. Ennyi. Ezek pedig már csak az én gondolataim a helyzetről, D-ről: sok-sok szorongás és menekülés, ha egy problémával találkozik. Szorongás, félelem, hogy vajon megjavítható lenne a kapcsolatom, de mi lesz, ha nem, és a mostani menekülési útvonalam se lesz már? Úgyhogy inkább menekült. Cseberből-vederbe. Mert nem tanulta meg kezelni a párkapcsolati problémákat. De az élet más területén is. D-nek sok munkahelye volt, eddig csak a mostani helyén van több, mint egy éve. De itt elsősorban a társaság miatt: V és A. De ilyen volt az angol tanfolyam is, amit D félbehagyott. Szeretnék igazán tökéletes férje lenni D-nek, aki látja, tisztában van a felesége gyengeségeivel is, és segít neki ezek legyőzésében, vagy akár ezek megélésében. De ezt, hogy is mondhatnám el neki? Ne félj, kedvesem! Vagy: Gyere, hajtsd ide a fejed, szeretlek, úgy ahogy vagy! Vagy: Ne félj, félek én mindkettőnk helyett! Vagy: Itt vagyok, és mindig itt leszek és vigyázok rád! Vagy: ...

Igazából csak beszélgessünk az érzéseinkről. Bárcsak itt lennél és beszélgethetnénk.

Az első nap D nélkül. Igazából már a második, de az elsőt az skippeltem. Strandolni voltam, majd bulizni. Így olyan délelőtt 11-re haza is értem. Másnaposan, álmosan. De csak D járt a fejemben. Vajon jól aludt ő? Kipiheni magát? Tetszik neki az új szobája? És miért nem ír, mit csinálhat...

Inkább elmentem sétálni a városba. Ebben sem volt köszönet, mígnem jött a sugallat, ne a gondomra, hanem a megoldásomra fókuszáljak. Tökéletes társa akarok lenni D-nek. Újra meg akarom annyira hódítani, mint három éve. Akkoriban egy talpraesett, mindenre helyzetre megoldást találó (ki is lett emelve: milyen jó, hogy te mindenhol tudod, hol van wc a városban), igazi nagyvárosi férfi voltam, aki tudja mit akar és meg is szerzi. Ezzel felvértezve elkezdtem sétálni ma a városban, vajon mi tetszik nekem, parkok, épületek, amiket még sohasem láttam? Beülős helyek, randi helyszínek? Vagy csak jó andalogni utca? Na ilyeneket jegyzeteltem magamnak, hogy elkezdjek vágyni ezekre, és elkezdjen D is vágyni a randira velem.

Aztán persze ott a bökkenő, hogy D elköltözött. De szívesen rohannék hozzá, hogy átöleljem és megpuszilgassam. Csak annyit mondana nekem, ez egy rossz álom volt, ébredjünk fel. De nem rohantam, mert nem rohanhattam. Helyette sírtam. Sokat. És vártam, hogy valaki jelentkezzen messengeren, vagy csak felhívjon, vagy valami, hogy ne egyedül. De nem hiányoztam senkinek sem.

10-én elhívtak BME egyetemi napokra bulizni. Jaj, de jó lenne ezt D-vel átélni. De előbb a ma estét, ami vészesen közeledik. Vajon mikor kérdezhetem meg D-t, hogy igent mondjon rá? Vagy ez még túl korai lenne.

Jó volt a közös lakásunk konyhájával foglalkozni egy órácskát, az elektromos terveket néztem át.