Felkelni az igazán nehéz. Nincs miért, így érzem. Nagy a csend, nem történik semmi sem, nincs ki sminkeljen, hajat vasaljon, vagy épp ruhát. Senki sem kérdezi meg, kérek-e egy kávét, vagy, hogy mit vegyen fel aznap.

Tegnap volt egy nagyon jó beszélgetésem öcsémmel. Ezek mindig jók, nagyon sok dologra rávilágítanak magammal, de D-vel kapcsolatban is. Kezdem megérteni D-t, de nagyon hiányzik is. A legmarcangolóbb az, hogy tudom, mit és hol rontottunk el, és azt is tudom, hogyan lehetne megjavítani és a jövőben elkerülni. De ezt D-nek nem tudom, hogyan mondhatnám el, mikor ő most máshol jár.

D gyerekkora, ahogyan én tudom, és aztán felnőttkorában ki tudja mi került még az ő batyujába, amit minden nap magával hordoz.

• D-t szerették a szülei, de apukája külföldön dolgozott egy ideig, anyukája pedig egyedül nevelte a húgával így,
• sokszor kellett a húgára vigyázni, gondoskodni róla,
• ahogyan nekem lejött az elmondások alapján, szeretetteljes de mégis szeretethiányos gyermekkori légkör, mivel a húga kapta a több szeretetet,
• az előzőekből fakadóan önértékelési problémák, vajon leszek elég jó? D sok mindenbe belekezd, de félbe hagy. Talán félelem a kudarctól?
• D okos, így ő csak jól csinálhatja. Ha jól csinálja, akkor nincs dicséret, hiszen ez a természetes, de ha rosszul, akkor jönnek a kemény szavak.
• D el sem hiszi, ha azt mondom neki, ő mennyire csodálatos nekem, mert nem tanulta meg ezt elhinni. Soha senki nem tartotta őt ennyire csodálatosnak (legalábbis gyerekkorában, mikor ez kialakul benne, akkor nem). Önmarcangoló: pozitív énképre való törekvés, de mégis belül ezek a régi sémák jönnek elő,
• örökös szorongás és menekülés, hogy mindent jól csináljon, és ami már nem jó onnan menekülni kell.

D-nek nagyon fontos, hogy szeressék, hogy ezt minden nap érezhess. D-nek fontos, hogy ne csak a szeretet érezze, hanem a biztonságot és a támogatást is a visszacsatolások révén. Nincs baj, ha valami nem úgy történik, ahogyan az tervezve volt, de az igen is nagyon jó, ha úgy történik, ahogyan tervezve volt. Viszont D nem hiszi el, hogy lehet annyira csodálatos, hogy ezt bárkitől is megkaphassa. Ördögi kör. Pedig tényleg annyira csodálatos.

Mikor nekem a közös lakásunk lett a mindenem, azzal D úgy érezhette, megcsalom őt, már mást szeretek. És elindult ez a negatív spirál. A valamit elrontottam érzés, a "hiszen én alapvetően mindent elrontok" gondolatok. Még, ha eleinte tudat alatt is. D talán pont ezért is imádja az optimizmusom, mert annak az eredménye mindenképpen valami jó. De azzal, hogy nem fejeztem ki D felé a szeretetem az ő nyelvén - mert hiszen a saját otthon tökéletesítése a szeretetem kifejezése volt, csak nem erre volt szükség - elkezdtünk távolodni egymástól. D-nek pedig szüksége volt a szeretetre, a pozitív énkép fenntartására. Itt pedig előkerülnek a sémák, hogy oldotta meg ezeket régebben D? Nem tudom, ilyenekről nem beszélgettünk. Azt tudom, hogy szerelemből szerelembe ment. Ennyi. Ezek pedig már csak az én gondolataim a helyzetről, D-ről: sok-sok szorongás és menekülés, ha egy problémával találkozik. Szorongás, félelem, hogy vajon megjavítható lenne a kapcsolatom, de mi lesz, ha nem, és a mostani menekülési útvonalam se lesz már? Úgyhogy inkább menekült. Cseberből-vederbe. Mert nem tanulta meg kezelni a párkapcsolati problémákat. De az élet más területén is. D-nek sok munkahelye volt, eddig csak a mostani helyén van több, mint egy éve. De itt elsősorban a társaság miatt: V és A. De ilyen volt az angol tanfolyam is, amit D félbehagyott. Szeretnék igazán tökéletes férje lenni D-nek, aki látja, tisztában van a felesége gyengeségeivel is, és segít neki ezek legyőzésében, vagy akár ezek megélésében. De ezt, hogy is mondhatnám el neki? Ne félj, kedvesem! Vagy: Gyere, hajtsd ide a fejed, szeretlek, úgy ahogy vagy! Vagy: Ne félj, félek én mindkettőnk helyett! Vagy: Itt vagyok, és mindig itt leszek és vigyázok rád! Vagy: ...

Igazából csak beszélgessünk az érzéseinkről. Bárcsak itt lennél és beszélgethetnénk.