Az első nap D nélkül. Igazából már a második, de az elsőt az skippeltem. Strandolni voltam, majd bulizni. Így olyan délelőtt 11-re haza is értem. Másnaposan, álmosan. De csak D járt a fejemben. Vajon jól aludt ő? Kipiheni magát? Tetszik neki az új szobája? És miért nem ír, mit csinálhat...

Inkább elmentem sétálni a városba. Ebben sem volt köszönet, mígnem jött a sugallat, ne a gondomra, hanem a megoldásomra fókuszáljak. Tökéletes társa akarok lenni D-nek. Újra meg akarom annyira hódítani, mint három éve. Akkoriban egy talpraesett, mindenre helyzetre megoldást találó (ki is lett emelve: milyen jó, hogy te mindenhol tudod, hol van wc a városban), igazi nagyvárosi férfi voltam, aki tudja mit akar és meg is szerzi. Ezzel felvértezve elkezdtem sétálni ma a városban, vajon mi tetszik nekem, parkok, épületek, amiket még sohasem láttam? Beülős helyek, randi helyszínek? Vagy csak jó andalogni utca? Na ilyeneket jegyzeteltem magamnak, hogy elkezdjek vágyni ezekre, és elkezdjen D is vágyni a randira velem.

Aztán persze ott a bökkenő, hogy D elköltözött. De szívesen rohannék hozzá, hogy átöleljem és megpuszilgassam. Csak annyit mondana nekem, ez egy rossz álom volt, ébredjünk fel. De nem rohantam, mert nem rohanhattam. Helyette sírtam. Sokat. És vártam, hogy valaki jelentkezzen messengeren, vagy csak felhívjon, vagy valami, hogy ne egyedül. De nem hiányoztam senkinek sem.

10-én elhívtak BME egyetemi napokra bulizni. Jaj, de jó lenne ezt D-vel átélni. De előbb a ma estét, ami vészesen közeledik. Vajon mikor kérdezhetem meg D-t, hogy igent mondjon rá? Vagy ez még túl korai lenne.

Jó volt a közös lakásunk konyhájával foglalkozni egy órácskát, az elektromos terveket néztem át.