Egy fasz vagyok. Legalábbis néha így érzem. De aztán rájövök, hogy nem. Még mindig egy kis férfitéma. Milyen is az igazi férfi? Odaadás. Hűség. Megbízhatóság. Szilárd alap. Valahol ezt a négy dolgot olvastam róla.

De vajon hol van a határ az odaadásban, a hűségben? 

D ki tudja, hányszor lépte át azt a határt, amit egy feleség nem tehet meg. Azt mondta szeret. De mégis megcsalt; hazudott, hogy egy barátnőjénél tölti a hétvégét, de igazából A-nál volt. Nem gondolt arra, hogy nekem ez mennyire fog fájni? Azt mondta szeret, de mégis elköltözött, pedig tudta, ez nekem mennyire fog fájni. D-vel együtt terveztük a jövőnket, közös lakást vásárolunk hamarosan. Nem gondolt arra, hogy mennyire fájna nélküle beköltözni? Szeret, de mégis csak fájdalmat okoz. Tényleg hol a határa az odaadásnak és a hűségnek? Szerelmes odaadással fordulni a nőhöz és hűséget esküdni neki, de hűségesnek maradni az elveimhez. Jó kis dilemma ez. Én nem szabhatom meg D határait, csak a sajátjaim. Viszont a határok átlépéséhez érdemes visszakanyarodni az első napokhoz és a Good Will Huntinghoz. "Nem a te hibád" És való igaz, drága Cicabogárkám, hogy nem a te hibád, ami történt. És nem is az én hibám. Egyszerűen csak ilyen éretlenek voltunk. De az igen is a mi hibánk lesz, ha nem gondolkozunk el a tetteken és azok okán. Helyettünk senki sem tudja ezeket a lépéseket megtenni, hogy jobban megismerjük magunkat és boldogok lehessünk. Szeretlek, nagyon.

Erről jutott eszembe, hogy egy párkapcsolatnak 5 fázisa van.

Az első az örök szerelem időszaka, mikor a pár tagjai azt hiszik, hogy ez örökké fog tartani, és örökké boldogok lesznek a szerelemben.

A második az egy párrá válás időszaka, amikor megismerjük a másikat, megtanuljuk, minek örül, hogyan tehetjük boldoggá, mi tetszik nekünk benne, kibővítjük vele az életünket lényegében.

A harmadik a kiábrándulás időszaka. Elkezdenek zavarni kis dolgok, úgy érezzük nem szeret már igazán minket a párunk. Ezen a szakaszon áll vagy bukik a kapcsolat. Úgy érezzük nem vagyunk a helyünkön, a párunk minden kis dolga elkezd idegesíteni, az elégedetlenségünk csak nő és nő és nő. Megkérdőjelezzük a kapcsolatunk, tényleg ez kell-e nekünk, tényleg szeretjük-e ezt az embert. És megjelenik a gondolat a szakításról, válásról. A kérdés csak az feladod, vagy felvállalod? Feladod és felégetsz mindent, vagy felvállalod és szintén felégetsz mindent. Ez most így hülyén hangzik. Az első esetben a kapcsolatod égeted fel. A másik esetben - ha a nehézségeket felvállalod - akkor a párunkra kivetített tökéletesség képét égeted fel és megtanulod őt a maga tökéletlenségében látni és elfogadni.

Így juthatunk el a negyedik szakaszba. Ez a szakasz, ahol szembe merünk nézni a fájdalmainkkal és a konfliktusainkkal. És ezt a párunkkal is meg tudjuk osztani, és közösen túljutni ezen. Újra egymásba szeretni, de már egy kicsit okosabban. Már úgy szeretjük a másikat, ahogyan van, és tudjuk, hogy ő is úgy szeret minket, ahogyan vagyunk. És ez az, amiről írtam, amiért nem haragszom D-re, amiért azt tudom neki mondani, hogy nem az ő hibája. Úgy szeretem őt, ahogyan van. Megértem, hogy nem azért tesz nekem rosszat, mert rossz, vagy rosszat akar nekem, hanem a múlt sebei miatt, amit örökké magával fog hordozni.

Az ötödik szakasz. Ez már az igazi és tartós szeretet és szerelem időszaka. A beteljesedésé.

Mi D-vel a harmadik szakaszban járunk. Nem akarok ott elbukni, ahol mindenki elbukik. Még mindig hiányzik a gyűrűm az ujjamról. Soha nem akarok elbukni D-vel. És itt jön újra a képbe az, hogyan mondhatnám ezt el neki, hogy a "mi" helyett az "én" előretörése szükséges most, hogy újra egymásra találjunk már a valódi énünkkel. Elmúlt a szerelem? Sokan ezt mondják, és ekkor szakítanak, továbbállnak. De a harmadik fázis mindig eljön, ezt D is tudja, de nem tudom, szembe mer-e nézni vele. Eddig nem mert, inkább máshoz ment, hogy újra átélhesse az első szakasz szerelmes érzését. Én az ötödik szakaszt, az igazi és tartós szerelem időszakát akarom adni a Cicabogárkámnak. Vele akarom megélni ennek minden örömét.